Minden kudarcom, minden, amiben látom vesztes mivoltomat, ott van előttem. Nap mint nap szembesülök vele, az arcomba kapom ...hogy fájjon ... s nem menekülhetek előle.

    S bár elfordíthatnám a fejem, nem teszem. Értelmetlen lenne, hisz úgy sem tűnik el. Így inkább elviselem, s szembe nézek vele: Felemelt fejjel, összeszorított fogakkal és könnyes szemmel. S tűröm a pofonokat, egyre csak tűröm... olykor néma melankóliával, olykor keserű dühvel. De tűrőm..s ez a lényeg!

Így legalább a méltóságomat megőrzöm!
Egy megkeseredett embernek úgy sincs más egyebe.

A képzelet.
 Nem létező, valótlan és megfoghatatlan. Gondolat csupán. Egyszerű pótlék, a valóság hazugsága, a hiány teremtménye.

Egyeseknek művészet, elfoglaltság, hatalom. Nekem a minden, a menedék. Tudatos álom, mely segít kilépni az üres valóból, mely pótolja az élet "adósságát".

Hisz nincs ami visszhúzzon a valóba, csak a nagy sötét semmi. Attól pedig inkább menekülök, ide  a képzelet világába. Ide, ahol sok idő után határok elmosódnak: a boldog-hamis világ össszefolyik az igazival. S olyat érzel ami nem valós, olyas valakit hiányolsz aki valóságban nincs, nem volt és nem is lesz! De mindez nem érdekel, egyáltalán nem bánom....


Mint ebben a dalban, ahol:
a nemlétező senkitől várom a szót.

Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább, és robbanok.
Valahogy ilyenkor tör felszínre az a sok elfojtott keserűség és frusztráció. Tömény, szintíszta düh formájában.
Ilyenkor úgy érzem valamit széjjel kellene törnöm: a tükröt, a tányért, a széket vagy bármit, illtve inkább mindent, mindent magam körül.

Ilyenkor legszívesebben mindent hátrahagynék, az egész életemet... Messzire vágyom, távol mindentől, s mindenkitől, távol ettől az egész istenverte valamitől.

Világgá menni, igen!
Egyszer végleg szakad a húr és akkor megteszem.
 Met bizony szakadni fog az, ha nem változik valami gyorsan.
Ez csak idő kérdése.