Furcsa dolog ez, nehéz leírni. Olyan, mint ha félkábultan bolyongnál a világban, s nem tudnád hol vagy, mit csinálasz. Csupán annyi jut el az agyadig, hogy létezel..más egyéb nem. A külvilág ingerei lepattannak rólad, a rekaciók csupán reflexszerűek.
Olyan ez mint amikor álmodban rádöbbensz, hogy valójában álmodol...csak hogy itt nem ébredsz fel. Pedig ez szörnyűbb mint bármelyik rémálom, ez az élet, az üres élet.
A magányosságban nem az a legrosszabb, hogy rájösz: nem vagy fontos a világnak; hanem az hogy ha rájössz: számodra sem fontos a világ.
Én most valami ilyesmin megyek át, úgy hiszem. S nem könnyű feldolgozni, ha egyáltalán fel lehet az ilyet...
Persze siránkozásnak nincs helye...hisz én választottam ezt az utat. De mégis kapálódzok a mentőövért (próbálok érzéseket felidézni, blogot írok), próbálok menekülni....talán a természetes élniakarás ösztöne diktálja, ki tudja?!
S eközben kívülről látom magam, látom ahogy egyszerre akarok elsüllyedni és egyszerre akarok menekülni. Csak nézem és nézem ... s közben szánalmat érzek magam iránt. A fejemben pedig ott motoszkál egy gondolat, egy gondolat amitől egyszerre érzek megnyugvást és rettentő félelmet:
"Ennyi, most már nincs visszaút!"
Utolsó kommentek