Minden kudarcom, minden, amiben látom vesztes mivoltomat, ott van előttem. Nap mint nap szembesülök vele, az arcomba kapom ...hogy fájjon ... s nem menekülhetek előle.
S bár elfordíthatnám a fejem, nem teszem. Értelmetlen lenne, hisz úgy sem tűnik el. Így inkább elviselem, s szembe nézek vele: Felemelt fejjel, összeszorított fogakkal és könnyes szemmel. S tűröm a pofonokat, egyre csak tűröm... olykor néma melankóliával, olykor keserű dühvel. De tűrőm..s ez a lényeg!
Így legalább a méltóságomat megőrzöm!
Egy megkeseredett embernek úgy sincs más egyebe.
Utolsó kommentek