Lassan egy éve, hogy megnyitottam a blogom. Még mindig tisztán emlékszem minden akkori gondolatomra. Hogy is lehetne azokat elfelejteni!?

De most már nyugodtan tekintek vissza rájuk, mert okultam belőlük, végre föléjük kerekedtem. Nem gyűrnek maguk alá többé.

Az ezredik seb után az ezeregyedik már nem fáj. Ha pedig újabb pofont kapok az élettől, azon már csak gúnyosan mosolygok. Hisz nincs mit vesztenem, nincs semmi, ami miatt keseregnem kellene.

Nincs többé mélabús szomorúság, nincs több szenvedés. Csak a  dac van, a megvetés, s a cinikus mosoly, mellyel fityiszt mutatok ... az életnek.