Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon, hogy lát engem a külvilág. Milyennek hatok az emberek szemében. Vajon látszódik-e valami abból ami belül zajlik vagy esetleg az álarc mindent elfed.  Vajon látja-e valaki, hogy mit gondolok az életről? Látja-e valaki a szomorúságot a kényszeredett mosoly mögött vagy a magányt az üresnek ható tekintetben? Érzi-e a keserűséget a szavakban? .... Nem tudhatom, fogalmam sincs. Legfeljebb találgathatok.

Én mindenesetre figyelek másokat, az arcokat, az apró jeleket, de legfőbbképp a tekinteteket. Mert az, hogy a szem a lélek tükre, nem csak lózung. Legalábbis, ha magamat veszem alapul, akkor semmiképpen sem. Olykor veszem a tükröt és mélyen a saját szememben nézek. S ekkor tisztán láthatom mindazt ami vagyok: a vágyakozást, a magányt, a beletörődést, a frusztráltságot, a dühöt és bánatot. Bele van írva minden, és ott ragyog mind egyszerre ... nem nehéz meglátni.

Vagyis az álarc sohasem lehet tökéletes.
A belső dolgok előbb-utóbb a felszínre törnek. Így a jelek ott vannak, és ott lesznek. Legfeljebb senki sem veszi őket észre...