Mindenki keres valamit - hányszor hallani ezt a mondatot, ezt a bölcsességet. De mennyivel másabb ha ezt te magad érzed. Ha ez az érzés éget napról napra, éjszakáról éjszakára.

Én is keresek valamit. Valamit folyamatosan. De, hogy őszinte legyek nem tudom mit. Minden olyan homályos lett. Megszűnt a cél, s nem tudom mit akarok, csak akrok. Valamit.

Egy éve még azt hittem megtaláltam. Hihetetlen boldog voltam, olyan (...)
De a rózsaszín ködtől nem láttam, nem láttam, hogy ez csak egy délibáb, illúzió, nem más. Annyira akartam, hogy megtaláljam azt, hogy találjak valamit (valakit). Bárki aki szembejött velem annak a bizonyos valaminek tűnt. De végül persze széjjel foszlott ez az egész illúzió, úgy ahogy van, mint füst az égen.

Az irtózatos csalódás pedig örökre beivódott, mélyen. Reményt vesztve a keresés teljesen értelmetlennek tűnik. De ezt nem lehet egyszerűen feladni, nem nem és nem. Pedig néha annyira szeretném. De valami belülről éget, és nem hagyja, hogy a födldön maradjak. Ez a hang újra és újra a KERESÉSRE buzdít. De én nem tudom mit csináljak. Azt se tudom, hogy egyáltalán meg akarom-e még találni. Sőt NEM tudom, mit is keresek valójában. Van-e egyáltalán mit megtalálni? S ha van, akkor képes vagyok-e arra rátalálni?

Lehet, hogy ismét "árnyékra vetődök", és azt nem igazán tudnám elviselni. De az is előfordulhat, hogy észrevételnül elsétálok mellette.... és akkor ismét kudarcot vallok.