Hogy szeretem-e az életet?... a világot? Nem tudom... de lenyűgöz, és magával ragad. Ahogy a mélybe taszít, majd se szó, se beszéd újra felkap. Amíg egyik nap elképzeled, ahogy elütnek, addig másnap már félve lépsz a zebrára. Amíg egyik nap egy suttogó dalt hallgatsz, és a depresszión morfondírozol, addig a másnap már az embertársad kellemes társaságát élvezed, és furcsa, meleg érzés önt el, ha egy csodálatos idegent láthatsz. Imádod, ha esik a hó, ha minden békésen fehér, és imádod a tomboló vihart, a villámlást és a dörgést.

Sokszor magával ragad a magány mélye, olykor üdít a társaság. Sokszor semmit nem mondok, olykor mindent. Sokszor csak gondolkozom, olyakor csak cselekszem. Néha látom a jövőt, máskor nem. Néha azt akarom hinni, hogy nincs jövő, máskor elhiszem, hogy van.

Most olykor van...