Furcsa dolog ez, nehéz leírni. Olyan, mint ha félkábultan bolyongnál a világban, s nem tudnád hol vagy, mit csinálasz. Csupán annyi jut el az agyadig, hogy létezel..más egyéb nem. A külvilág ingerei lepattannak rólad, a rekaciók csupán reflexszerűek.
Olyan ez mint amikor álmodban rádöbbensz, hogy valójában álmodol...csak hogy itt nem ébredsz fel. Pedig ez szörnyűbb mint bármelyik rémálom, ez az élet, az üres élet.
Én most valami ilyesmin megyek át, úgy hiszem. S nem könnyű feldolgozni, ha egyáltalán fel lehet az ilyet...
Persze siránkozásnak nincs helye...hisz én választottam ezt az utat. De mégis kapálódzok a mentőövért (próbálok érzéseket felidézni, blogot írok), próbálok menekülni....talán a természetes élniakarás ösztöne diktálja, ki tudja?!
S eközben kívülről látom magam, látom ahogy egyszerre akarok elsüllyedni és egyszerre akarok menekülni. Csak nézem és nézem ... s közben szánalmat érzek magam iránt. A fejemben pedig ott motoszkál egy gondolat, egy gondolat amitől egyszerre érzek megnyugvást és rettentő félelmet:
Utolsó kommentek