Te voltál az álmom, akit dédelgettelek, ápoltalak.Vártam, hogy beteljesülj. S mindhiába. Hisz Te csak áltattál és kínoztál, fájdalmat okoztál.

Foglyod voltam, és még most is az vagyok, de látom már a kiutat: Mert minden nap bánatot teremt, minden nappal erősebb lesz a gyűlölet. S egy szép napon megöllek, s végre szabad  leszek.

S akkor majd nem látlak, nem hallak, nem akarlak, nem vágylak... nem lesz több könny már, nem fogok sírni már.

A következö törtenetet a mar emlitett könyvben olvastam:

"Max egy szimpatikus fitalameber volt, akit  munkatarsai es a fönökei egyarant szerenynek, segitökesznek, megbizhatonak es felelössegteljesnek tartottak. Ö viszont minden pozitiv visszajelzes ellenre ertektelennek es bizonytalannak erezte magat. Minnel inkabb elismertek a teljesitmenyet, annal nagyobb lett a szakadek a sajat magarol alkotott önkep es a masok altal rola alkotott kep között. Igy a dicseretek, amit kapott, nem az önbizalmat erösitettek, hanem abbeli hitet, hogy öt felreismerik, es nem tudja megmutatni a valodi enjet. Megerösitesre vagyott, de ha megkapta, akkor azt keptelen volt elfogadni. Ugy hitte, hogy ez csak a rola alkotott hibas kep bizonyiteka...

Folyamatosan szemrehanyasokat tett maganak. A masokkal valo viszonyat, a velük szemben mutatott viselkedeset hazugsagnak tartotta. >>En egy szinesz vagyok, csak megjatszom magam! Ha tudnak, hogy valaojaban milyen vagyok, akkor biztosan elfordulnalnanak tölem.<< Minden egyes, a kollegakkal eltöltött percet kudarckent elt meg, mivel ugy gondolta, hogy mast mond mint amit valojaban gondol.

Mas akart lenni, mint ami. Söt, meg volt gyözödve, hogy neki masnak kellene lennie.

Minden adando alkalommal nyitott es spontan akart lenni, mind hiaba. Egyik kudarc utan jött a masik. Elkepzeleseit sosem tudta maradektalanul veghezvinni, s megis ujra es ujra ezzel probalkozott. Az elet egyre megterhelöbb lett szamara, folyamatosan nyomas alatt erezte magat. Allandoan azon volt, hogy olyan elete legyen, mint masoknak. >>Mint masok<< ez volt az a kifejezes, amit allandoan, visszaterö jelleggel hasznalt.

Minnel többet probalkozott valtoztatni, annal kemenyebb lett az elet szamara. Egyre nehezebben tudott szabadulni sajat elvarasaitol, az erre iranyulo probalkozasai egyre inkabb tulterheltek. Nem volt mar többe nyugalma, nem volt sikerelmenye, es a latszat fenntartasa is egyre több energiajat emesztette fel. Kiegettnek, erötlennek es rossznak erezte magat. A kollegai azonban ebböl semmit sem lattak. Szamukra meg mindig ugyanaz a munkatars volt, aki mindent megcsinalt es mindenben segitett nekik.

Egy napon aztan mar soha többe nem kelt fel az agyabol. Gyogyszerekkel vetett veget eletenek... Senki sem ertette az okot: Hogy miert? Miert pont ö?... Nem volt valasz.

De legalabb Max vegre megtalalta a hön ahitott beket es nyugalmat."

Josef Gigler-Bütler:

"A depresszio nem egy allapot. Akinek adott pillanatban rossz kedve van valamiert, mindent sötetnek lat, az nem feltetlenül depresszios. A depresszio egy eletforma, egy strategia az elethez. A magat allandoan tulterhelö, folyamatosan szorongo, felö ember eletenek tulelesre szolgalo strategiaja, mely az összes energiajukat felemeszti.

A depresszios ember folyamatosan masvalakive szeretne valni, valakive, aki jobb ember, mint ö. De erre keptelen, s folyamatosan kudracot vall ezen a teren. Eppen ez a keptelenseg teszi öt ilyen szorongova.... S annak ellenre, hogy meg van gyözödve elete megvaltoztathatalansagarol, ujra es ujra tovabb probalkozik es ujra es ujra kudarcot vall... es ujra... es ujra. Az elerhetelen vägy, a hitt tartja öt eletben, es eppen ez tartja öt a veget nem erö szenvedesben is. Talan ez a depresszio legbizarabb, legmegmagyarazhatatlanabb mechanizmusa, szörnyü es felfoghatatlan.

A depresszios ember rengeteg energiat fordit arra, hogy ezt masok elöl elfedje szorongasat, hogy masok ne lassak kudarcat, a valodi enjet. Az ilyen ember a felszines szemlelödö szemeben kiegyensulyozott, nyugodt, joszivü es boldog embernek tünik, de a felszin alatt valojaban egy folyton nyugtalan, felelmekkel küzdö, kimerült, megtört, boldogtalan ember lakozik. Aki nem kimeli sajat magat, s nem hagyja hogy segitsenek neki. Aki megertest vär, s közben mindent megtesz azert, hogy masok ne ertsek. Aki arra vagyik, hogy szeressek, hogy szerethessen, de keptelen ra, mert nem tudja, milyen az, ha szeretik, s milyen az ha ö szeret. Egyszerüen nem tud szeretet adni, mert nem hisz benne, hogy azt a masik ertekelne. Egyszerüen ertektelennek erzi magat, amit szegyel. S nem tud valtoztatni, amit meg jobban szegyel...

Küzd Önmaga ellen es közben probalja fentartani a latszatott, hogy ne lassak valodi enjet. Ez az ami felemeszti az energiajukat, ez az ami tönkre teszi öket. Üresse valik az eletük, a celjuk csak a tulelles lesz. A folytonosan ismetlödö probalkozasok es a velük jaro kudarcok megkeseritik, faradtta, remenytelenne es cinikussa (neha agresszive) teszi öket. S egy pont utan nem birja tovabb az ember, nem akar, nem tud többet... felszinre tör minden addig elfojtott keserüseg, s megmutatkozik igaz i valoja. Altalaban ekkor mondjak valakire, hogy depresszios lesz, ami tevedes. A depresszio mar sokkal korabb kezdödött, ez csak a vegkifejlete, ami segitseg nelkül teljes összeomlasba (neha öngyilkossagba) torkollik.

Josef Gigler-Bütler könyveben azt irta, hogy a kiut a megertessel kezdödik...hat megprobalom. Bar ketlem, hogy sikerülne. De valamit megis csinalnom kell, mert mar nem birom tovabb... :|