Hogy szeretem-e az életet?... a világot? Nem tudom... de lenyűgöz, és magával ragad. Ahogy a mélybe taszít, majd se szó, se beszéd újra felkap. Amíg egyik nap elképzeled, ahogy elütnek, addig másnap már félve lépsz a zebrára. Amíg egyik nap egy suttogó dalt hallgatsz, és a depresszión morfondírozol, addig a másnap már az embertársad kellemes társaságát élvezed, és furcsa, meleg érzés önt el, ha egy csodálatos idegent láthatsz. Imádod, ha esik a hó, ha minden békésen fehér, és imádod a tomboló vihart, a villámlást és a dörgést.

Sokszor magával ragad a magány mélye, olykor üdít a társaság. Sokszor semmit nem mondok, olykor mindent. Sokszor csak gondolkozom, olyakor csak cselekszem. Néha látom a jövőt, máskor nem. Néha azt akarom hinni, hogy nincs jövő, máskor elhiszem, hogy van.

Most olykor van...

(...)

Cassie: Tudod, mi fáj legjobban a megtört szívben?... Hogy már nem emlékszel az érzésekre... Próbáld megőrizni ezeket, mert ha egyszer elveszíted őket, soha nem térnek vissza...

Chris: És azután mi lesz?

Cassie: Csak sodródsz a világgal, sodródsz mindennel együtt...

Ott vannak mindenhol, de valójában nincsnek ott sehol. Legfeljebb testben. Emberek, akik saját gondolataik foglyaivá válltak, akik nem találják a kiútat, nem találják a kulcsot az áhított boldogsághoz. Pedig mindent megtennének érte,  de mindhiába, csak szenvednek.

S választ akarnak. Egy egyszerű feleletet arra, hogy miért nem boldogok.

Van, hogy a világ  hibás, az, amelyik őket bántotta, nem értette meg, és csak rosszat adott, jót nem, vagy csak alig. És van az önmarcangolás - vagy mindkettő - a frusztráló kérdés: Miért nem tudok olyan boldog lenni, mint mások? Miért nem tudom úgy élvezni az életet, mint mások?

Olyan, mintha ők és ez a világ egyszerűen nem illene össze. Mintha nem ide tartoznának. Ők mások. Ideologisták, akik csak egy tökéletes világban hajlandóak élni. Ez határozza meg a gondolataikat, az érzéseiket, az egész létüket. A valóságot, mely messze nem tökéletes, éppen ezért nem tudják elfogadni, nem képesek megélni, és így inkább - részben tudat alatt is -  ignorálják azt.

Furcsa szerzetek ők. Miközben végsőkig hisznek valami elérhetetlen jóban, valami szépben, valmami mindenekfölöttiben, addig teljesen hitetlenek a saját életükkel, a létükkel kapcsolatban. Nem hiszik, hogy ebben valaha is elérhetik azt, amire vágynak.

S éppen ez a sajátos feszültség, ez a végletesség teszi őket olyanokká, amilyenek. Olyan egyedivé, olyan másokká. Ez az, ami miatt - a kívülállók számára - olykor ridegnek és félelmetesnek tűnnek. Ez az, ami miatt a legtöbbjük valahogy folyton menekülni próbál önmagától...

...legyen az alkohol, legyen az egy penge, vagy egy kapcsolat... vagy bármi más.