Hát ezt is megéltem. Szinte pontosan egy éve volt, hogy nekiültem ennek a blognak. Akkor azt kérdeztem magamtól, hogy vajon mit keresek itt, vaj' mit akarok ezzel.

Azt hiszem meg a válasz - bár én a válaszok nélküli világra esküszöm: Az történt, mint oly sok embernél. Egy olyan világba akartam belépni, aminek nem vagyok része, mert egyszerűen nem tartozom oda. Akartam valamit, amiről azt mondják, mindenkinek jár, bárki részesülhet belőle, sőt részesülni kell belőle, mert csak így élhet igazán. Akartam, de nem sikerült. Összetörtem, mert azt hittem nincs más út.

Pedig van. De, hogy erre rájöjjünk csalódnunk kell. Az pedig nagyon fáj, mindent elvesz, amiben addig hittünk. Hit nélkül pedig összeroskadunk, a válasz nélküli világ örjítő kérdései maguk alá temetnek, megbénítanak, és kilátástalan kapálózáshoz vezetnek. Mint ahogy ezt az elmúlt év bejegyzései is mutatják. A sok fájdalom ellenére azonban, mégis csak adott nekem valamit ez az időszak: a valódi énemet.

Mert ha nem adod meg magad, ha kitartasz, és túléled a csalódást, a hamis világod romjai között előbb vagy utóbb megtalálhatod igazi önmagad. Csak várj, és figyelj...

Hazudunk másoknak, és hazudunk Önmagunknak. Az elsővel együtt lehet élni, sőt együtt kell élni, mert csak így élheted túl, csak így élheted meg a saját világod, anélkül, hogy a külvilág megpróbálna kiragadni belőle.

De, ha magadnak hazudsz, akkor Önmagadat tagadod meg, saját személyiséged zárod ketrecbe. Hazudsz, ha sötétségbe vonulsz, miközben a boldogságra vágysz. Ha nem ismered be, hogy áltatod magad, akkor a hazugságban ragadsz, a félelem,  a gyengeség  szorításában. Míg nem engeded el az illúzió mentőövét, addig nem merülhetsz el a valódi énedben, nem leszel Önmagad.

If I smile and don't believe,
Soon I know I'll wake from this dream,
Don't try to fix me, I'm not broken...

De, ha végre sikerül, akkor megérted, mi a különbség közted és a soha el nem érhető álomvilágod között. Megérted majd, ha a szeretet, a szerelem iránti vágy többé már nem kerekedik föléd. Mert tudni fogod - ott legbelül, hogy neked nem ez adatott, hogy ezekre Te képtelen vagy.

Csak eddig nem merted bevallani magadnak.

Lassan egy éve, hogy megnyitottam a blogom. Még mindig tisztán emlékszem minden akkori gondolatomra. Hogy is lehetne azokat elfelejteni!?

De most már nyugodtan tekintek vissza rájuk, mert okultam belőlük, végre föléjük kerekedtem. Nem gyűrnek maguk alá többé.

Az ezredik seb után az ezeregyedik már nem fáj. Ha pedig újabb pofont kapok az élettől, azon már csak gúnyosan mosolygok. Hisz nincs mit vesztenem, nincs semmi, ami miatt keseregnem kellene.

Nincs többé mélabús szomorúság, nincs több szenvedés. Csak a  dac van, a megvetés, s a cinikus mosoly, mellyel fityiszt mutatok ... az életnek.